A világ utolsó nagy versenye, az Iditarod

1 600 kilométer a Föld legkeményebb és egyben legcsodálatosabb terepén. Csipkézett hegyvonulatok, sűrű erdő, elhagyatott tundra és kilométereken át húzódó, szelek-tépázta partvonal: ez vár a hajtókra és kutyáikra. Adjuk még hozzá mindehhez az állandó mínuszokat, a szelet, ami akár nullává is redukálhatja a látótávolságot, a rövid nappalokat, az alattomos dombokat, lejtőket és máris tudjuk, ez csak az Iditarod lehet! Egy hihetetlen verseny, egy verseny, amire csak Alaszkában kerülhet sor. Ez nem csak a szánhúzókutyák versenye, hanem különleges férfiak és nők küzdelme. A dél-alaszkai Anchorageból induló verseny a Bering-tenger nyugati partján fekvő Nome városáig tart.

A világ utolsó nagy versenyének® nevezett viadalt az egész világon érdeklődéssel figyelik. Amerikai és külföldi televíziós stábok egész sora követi a verseny alakulását, de az írott sajtó képviselői is jelen vannak. Ez nem csak a szánhúzókutyák versenye, hanem különleges férfiak és nők küzdelme.

Az élet minden területén dolgozó hajtók jelentkeznek a versenyre. Halászok, ügyvédek, orvosok, bányászok, művészek, indiánok, kanadaiak, svájciak, franciák, a sor végtelen. Férfiak és nők. Mindegyikőjüket más hajtja, más okból vágnak neki ennek a hatalmas távolságnak. A verseny szervezésében és lebonyolításában több száz ember – nők, férfiak, diákok, helyi lakosok – vesz részt. Ők működtetik a Wasilla-ban, Anchorage-ban és Nome-ban felállított versenyirodákat, önkénteseket fuvaroznak, állatorvosokat szállítanak, kutyaeledelt és felszerelést visznek. Bírók, szervezők és lelkes szurkolók.

Alaszka szellemisége! Több mint verseny…

Alaszka szellemisége! Több mint verseny… Ezen a versenyen ember és állat küzd a természet ősi erejével, az alaszkai vadon legjavával. Minden megtett kilométer tisztelgés Alaszka történelme és a szánhúzókutyák előtt. Az Iditarod a köldökzsinór a jelen és a múlt között. Az Iditarod útvonal ma történelmi emlék. Egykor ezen az útvonalon közlekedett a posta, ezen szállították az ellátmányt a part menti Seward és Knik településeiről az Alaszka szívében fekvő Flat, Ophir és Ruby bányatelepeire és a nyugati kolóniákba, Unalakleet-be, Elim-be, Golovin-ba, White Mountain-be és Nome-ba. Postát és ellátmányt vittek, aranyat hoztak, mindezt kutyaszánnal. Hősök és legendák születtek ezen az útvonalon.

1925-ben az Iditarod út mentette meg a járvánnyal sújtott Nome lakosságát. Csak a szérumot szállító hajtók és kutyáik kemény küzdelme és halált megvető bátorsága mentette meg a települést a torokgyík-járványtól. A szánhúzók éveken keresztül igen fontos szerepet játszottak a települések és egész Alaszka történelmében.

Redington két okból is fontosnak tartotta az Iditarod megszervezését: egyrészt életben akarta tartani egy, a hómobilok elterjedésével a kihalás szélére sodort kultúrát, másrészt pedig meg akarta őrizni a történelmi Iditarod-ösvényt Seward és Nome között. Redington erre tette fel az életét.

Az Iditarod Szánhúzókutya-verseny az évek hosszú sora alatt nagyszabású eseménnyé nőtte ki magát és segített abban, hogy megvalósuljon mindazt, amiről id. Joe Redington álmodott.


Egy esemény, ami egész Alaszkát megmozgatja


A rajtvonal Annchorage-ban húzódik. A versenyzők innen 18 kilométert mennek, hogy aztán a Matanuska-völgyben maguk mögött hagyják a civilizáció és nekivágjanak a vadonnak. Yentna Station Roadhouse, Skwentna, Finger Lake, Rainy Pass, az Alaszkai-hegység, a Kuskokwim-folyó, a fenséges Yukon. Az útvonalat innentől évente változtatják, egyik évben északra, Cripple, Ruby és Galena, a másik évben délre, Iditarod, Shageluk és Anvik érintésével haladnak a versenyzők. Ezután végre elérik a partvidéket: Unalakleet, Shaktoolik, Koyuk, Elim, Golovin, White Mountain és végül Nome, ahol minden hajtót – az elsőt és a hatvanegyediket is – hősnek járó tisztelettel köszöntenek

Az úton nagy metropoliszok és kicsiny, őslakosok lakta falvak egyaránt megtalálhatóak. A hosszú alaszkai tél csendes, világtól elzárt települései életre kelnek, megnő a repülőgép-forgalom, az izgatott várakozás szinte tapintható. Ilyen vagy olyan módon mindenki részese a viadalnak, a legfiatalabbaktól a nosztalgiázó idősekig, akik saját múltjukba révedve figyelik a hajtókat és kutyáikat. A verseny nem csak élő történelemlecke, de egyben gazdasági stimulus is ezeknek a kicsiny alaszkai telepeknek.


Útközben


Minden hajtó másként taktikázik. Mindenki a saját kutyaeledelére és jutalomfalatjára esküszik. Mindenki más stratégiát követ: van, aki nappal halad, van, aki éjszaka. Mindenkinek más az edzésterve és más elképzelései vannak a kutyák kiképzéséről, erejéről és persze saját magáról.

Vannak persze szabályok, amihez mindenkinek alkalmazkodnia kell. Vastag parka, hálózsák, csákány, hótalp, étel (a hajtónak és a kutyáknak) és a jég és hó ellen védő kutyacipő nélkül senki nem vághat neki.

A hajtók az egész évet azzal töltik, hogy készülnek a versenyre, igyekeznek összeszedni a pénzt arra, hogy eljussanak Nome-ba. Van, aki mindezt munka mellett csinálja. Nem csak a versenyhez kellő felszerelésről és ételről kell gondoskodni, hanem többszáz órányi és többezer kilométernyi edzésről is.

Vannak nevek, amelyek összefonódtak a verseny történetével: id. Joe Redingtoné, akit méltán emlegetnek „Az Iditarod Atyjaként”, az alaszkai Two Riversből származó Rick Swensoné, aki nemcsak ötszörös bajnok, de az első tízben végzett mind a 20 Iditarod versenyén, a nenanai Dick Mackey-é, aki 1978-ban egyetlen másodperccel verte meg Swensont (egy kéthetes verseny, ami célfotóval dőlt el!), Norman Vaughané, aki 88 évesen negyedszer is teljesítette a távot, a négyszeres bajnok, Susan Butcheré, az első nő, akinek sikerült bekerülnie az első tízbe, és persze Libby Riddlesé, aki először győzött nőként 1985-ben

Vannak még mások is: Herbie Nayokpuk (Shishmaref) és Emmitt Peters (Ruby) akiknek az 1975-ös rekordját egészen 1980-ig nem sikerült megdönteni, amikor is jött Joe May Trapper Creekből és hét órával (!) jobb időt ért el. A McGarthi „repülő” Andersonok, Babe és Eep és persze Rick Mackey, aki apja 13-as rajtszámával a hátán 1983-ban győzelmet aratott. Ezzel ők lettek az első olyan páros az Iditarod történetében ahol apa és fia is győzelmet tudott aratni. Hamarosan csatlakozott a győztesek sorához Rick öccse, Lance Mackey is. De ott van még az 1989-es bajnok, Joe Runyan, aki az Iditarod mellett megnyerte az Alpirodot (európai hosszútáv-verseny) és a Yukon Questet (Fairbanks és Whitehorse között megrendezett hosszútáv-verseny) is.

A lista végtelen, minden név egy újabb kalandos történetet idéz, elszántságról és hősiességről mesél. Minden hajtó – végezzen akár az első tíz között vagy legyen ő a Vörös Lámpa nyertese (az utolsó helyezett díja) – olyat visz végbe, amire kevesen mernek vállalkozni. Mindegyik megtette a távolságot és mind beírta nevét az Iditarod krónikájába.

Az Iditarod Szabályzata

Az Iditarod-útvonal Nemzetközi Szánhúzókutya-versenyre a versenyt kiíró Iditarod Trail Commitee, Inc. felügyelőbizottsága által meghatározott nevezési szabályzatban foglalt feltételeknek megfelelő hajtók nevezhetnek.

Annak tudatában, hogy a versenyre csak rátermett és tapasztalt hajtók jelentkeznek, akinek anyagi lehetőségei és származási helye nagy eltéréseket mutat, a bizottság a hajtók biztonságát, a kutyákkal való humánus bánásmódot és a verseny megfelelő lebonyolításához szükséges körülményeket figyelembe véve is úgy véli, hogy semmilyen módon nem szükséges korlátozni a kvalifikációt szerzett és a versenyen indulni kívánó hajtók számát.

A verseny célja annak eldöntése, hogy melyik hajtó és kutyái teljesíti saját erejéből, mások segítsége nélkül a legrövidebb idő alatt a versenytávot. A verseny győztese az, aki vezérkutyájának az orra elsőként halad át a célvonalon.




forrás: iditarod.com